A 100 éves magyar fájdalom

„Nem kell beszélni róla sohasem,

De mindig, mindig gondoljunk reá.”

(Juhász Gyula: Trianon)

A magyar állam életében több olyan meghatározó nap volt, amely megváltoztatta történelmünk menetét. Ezek közül 1920. június 4-e sorsfordító jelentőségű volt.

Az országot megalakulásától kezdve minden században a hozzá hű embereknek védelmezniük kellett. Mindez nem volt elég, hiszen a hatalmi harcok középpontjába kerülő ország önállósága a 16. századtól megszűnt. Azonban a hősi kiállásnak volt köszönhető, hogy akár a törökök, akár az osztrákok vezette katonai vagy politikai támadás sikertelenné vált, és így az állami egységbe és önállóságba vetett rendíthetetlen hit nem veszett el.  

Emlékezetünkben felcsillanhatnak a 16. századi várvédők alakjai, akik nem adták meg magukat a török sorozatos ostromának, és ezzel Európa védelmezőivé váltak. Előttünk állhatnak a Báthoryak, a Wesselényiek, a Zrínyiek, a Rákócziak, akik az ország testének részekre történő szakítása ellenére a magyar társadalom minden rétegét összefogva többször is meghiúsították a Habsburgok asszimilációs terveit… Ez a hős szellem a 19. században is tovább élt. Petőfi, Arany, Kossuth és honfitársaik az osztrákok elleni függetlenséget és szabadságot hirdető csatájukat szavakkal és kardokkal vívták. Az elvesztett szabadságharcot követő Habsburg megtorlás sem rendítette meg politikusaink Magyarország egységébe vetett hitét. A későbbiekben ebből tudtak erőt meríteni ahhoz, hogy az osztrák nagyhatalmi erőt egy reális kompromisszummal félévszázadra ellensúlyozni tudták.

1918-ban a „Nagy Háború” vége teremtette meg az alkalmat arra, hogy a segítő-kiszolgáló magyar nemzetet megbéklyózzák, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követő integritását szétroppantsák. Az ekkor társadalmi és politikai változásokat hirdető országot nemzetközi ítélőszék, a versailles-i békekonferencia elé állították, és minden vélt nemzetiségi és I. világháborús sérelmet, amelyet korábban okozott a bírói nemzeteknek, megtoroltak. Hiábavaló volt Apponyi Albert két nyelven előadott beszéde, Teleki Pál gondosan elkészített ún. „vörös térképe”, a magyar politikusok tiltakozó magatartása. A békeszerződést alá kellett írni, hiszen nem volt más alternatíva. Trianonban 1920. június 4-én a győztes nyugati államok a keleti szövetségeseik igényeit és terveit támogatva a magyar földet feláldozták, egységét szétroppantották. Földrajzilag megcsonkították: területeket vett el az újonnan alakult Csehszlovákia, Románia, Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, Ausztria, Olaszország és Lengyelország. Elveszítette lakossága egy részét, igaztalan önrendelkezési okokra hivatkozva. Az ország addig fejlődő gazdasága megtorpant.
A magyar politika az 1930-as és 1940-es években a haza életben maradása érdekében rossz döntések sorozatával visszaszerezte elveszett területei egy részét, azonban a szélsőséges ideológiához és a világ egyik legerősebb nemzetéhez, a némethez való kötődés nem hozott hosszantartó eredményt. A II. világháború elvesztését követően Párizsban a területi rendelkezések által újra visszaszorították az országot a trianoni határok mögé. Ekkor vált végérvényessé: a magyar állam részeinek nincs többé lehetőségük a történelmi egyesülésre.

Valóban célt ért minden hatalmi törekvés Magyarország ellen Trianonban? A világ minden magyarja nevében kijelenthető, hogy: NEM! És ez állítható 100 év elteltével is. Minden, ami területi-lakossági-katonai előírás volt, csak a környező államoknak jelentett elért eredményt, győzelmet, történelmi igazságtételt. A magyaroknak fájdalom, amelyre gyógyír nem volt, nem lesz és talán nem is lehet. Soha meg nem értett döntés, amely ellen az élethez és az egységhez való jogra hivatkozva lehet tiltakozni.

1920… és … 2020 között a sors sokféle változást hozott: generációk nőttek fel, társadalmak alakultak át, gazdasági és politikai változások sodorták a világot más és más irányba. De egy nem változott: Trianon eseménye, Magyarország tragédiája. Megfellebbezhetetlenné vált a lelkekre ható érzés: a 100 éves magyar fájdalom.

Perneki Adél szaktanár